Egy saját szerzemény

Ezt én magam hoztam össze. Igaz történet.

Grapefruit

Hűséges tollamat, vagyis billentyűzetemet ismét a kezembe veszem, hogy leírjam, mennyit vagyok képes szenvedni egy fél pohárka 100%-os grapefruitléért.
Elkezdtem enni a félbevágott gyümölcs egyik felét, de mindez csak fél kézzel ment, mert a másik kezemmel a könyvemet (Hugh Laurie: A balek) tartottam nyitva, mert az makacsul be akart csukódni. Szóval a kiskanalam beledöftem a fél grapefruitba, de amaz – nyilvánvaló védekező mechanizmusként – egy olyan adag levet spriccelt rám, hogy aligha maradt benne. Mire további próbálkozásaim is kudarcba fulladtak, úgy gondoltam, hogy ez a gyümölcs nem hiúsíthatja meg a terveim. Fogtam a tányért, rajta a sokat megélt harci szerszámomat, a kiskanalat és a két fél grapefruitot, amely úgy meredt rám mint két nagy rózsaszínű szem, és kivittem a konyhába, mint egy halálraítéltet a vesztőhelyre.
Letettem a tányért az asztalra és megfelelő kínzóeszköz után néztem. Mire megtaláltam, azalatt nyugodtan elszökhettek volna, de nem tették. Még mindig bátran, rendíthetetlenül csücsültek a tányéron Megelégelve a pimaszságát, hogy semmibe veszi a szándékom, letettem melléjük a félelmetes kínzóalkalmatosságot: a citromfacsarót. Megragadtam az egyik felet és lassan hozzápréseltem a recés, fogazott, kúp alakú műanyag alkatrészhez. Hallottam a hangot, ahogy a leve a facsaró edénykéjébe csorog. A másik – a spriccelős – fél továbbra is rezzenéstelenül figyelte párja lassú kínhalálát. A rostjai fönnakadtak a szűrőn. Miután szinte csontszárazra préseltem – és a fél asztalt összecsöpögtettem vele – letettem a társa helyére mert most azt kezdtem préselni. Könyékig össze voltam levezve. Miután a leve nagy részétől megszabadítottam, a félbehajtott héjat a fogammal kezdtem még jobban összenyomni. Így utólag már könnyű mondani, hogy „Én tökkelütött, meggondolatlan!”, mivel – akkor még úgy tűnt – utolsó rúgásként valami iszonyat keserű lé folyt a számba, és úgy kicsípte a számat, hogy még most is fáj. De én nyertem meg a háborút. Ez volt a különbség. Ő csak csatákat nyert én viszont háborút.
Letettem az üres héját a másiké mellé és kezembe vettem bűntársamat, a kiskanalat. Kikanalaztam a szűrőn fönnakadt rostokat és húst , majd gyorsan megettem, hogy a makacs grapefruitnak még csak írmagja se maradjon, mivel magja egyáltalán nem volt. Miután az eunuch [herélt] gyümölcs belei elfogytak, a mosogató felé indultam. Kínlódva, mivel mindkét karom könyékig ragadt, valahogy rábírtam a vízcsapot, hogy folyjon belőle a víz. A szám még mindig sajgott. Megmostam a grapefruit-vértől mocskos kezem és elővettem egy poharat. A facsaró edénykéjéből kitöltöttem bele a levet és belekapartam a maradék rostot is A kiürült kínzóeszközt a kiskanállal együtt sikeresen a mosogatóba raktam. Majd jött a tányér a gyümölcs lenyúzott bőrével. Megragadtam a tányért és a szemetesbe csúsztattam róla a héjakat. Azaz csak csúsztattam volna, mert a piszkoknak – ha már a szemetesnél tartunk: a szemeteknek – semmi kedvük nem volt oda menni, ahová valók. Vettem egy mély levegőt. A szám mintha égni kezdett volna. Beraktam a tányért a mosogatóba. Szerencsémre ez nem ellenkezett, mert akkor az estémet porcelánszilánkok szedegetésével tölteném. Leguggoltam a provokatív grapefruitburkokhoz és – még szerencse, hogy – magamban intéztem a válogatott szavaimat hozzájuk. Úgy látszik megérte, mert miután beraktam őket a szemétvederbe, benne is maradtak. „Na ugye, hogy megy ez!” gondoltam, miközben a mosogatószivacsot az asztalhoz vittem azzal a céllal, hogy őt is a bűntársammá téve a nyomokat eltüntessem vele és összecsöpögtettem a konyhaasztal-mosogató közti szakaszt, mert nem volt kinyomva. Ezt én tiltakozásként fogtam fel a spongya részéről. Majd jött újra az „Én tökkelütött, meggondolatlan!”. Visszavittem a mosogatóhoz, miközben még mindig csöpögött. Kinyomtam a szivacsot, és visszamentem az asztalhoz és ezúttal sikeresen le is töröltem vele. Visszavittem a helyére és otthagytam. Megfogtam a poharat, és habozás nélkül egy nagyot kortyoltam belőle. „Semmi se maradjon abból az álnok grapefruitból!”. Rossz ötlet volt, mert újra „Én tökkelütött, meggondolatlan!” Ezúttal inkább a „tökkelütött”-ön volt a hangsúly, ellentétben az előző kettővel, ahol ugyanis a „meggondolatlan”-on. A szám szélét – amit előzőleg csípett ki a héjának a leve – mintha sósavval maratták volna, úgy égett az alattomos grapefruittól. Még a leve is gonosz. Egy velejéig romlott – de ugyanakkor friss – gyümölcs. Tudtam, ez volt az a bizonyos utolsó rúgása.
Felhajtottam a pohár tartalmát. Számoltam, 10 másodpercig tartott. Ennyi. Vége. Képes voltam egy pohárka 100%-os grapefruitléért ennyit szenvedni.
Aztán leültem, és megírtam ezt a történetet.

2008. január 25.