- Jack! Merre vagy? – kiabáltam, miközben felkeltem a kanapéról. A kert hátsó részében felrebbent egy madárraj.
Mire a nappaliból a konyhába értem, megláttam, hogy a bátyám is jön befelé a kertből. Sajátos szerencsétlen, görnyedt testtartással, ahogy mindig is járt. Úgy festett, mit egy ártalmatlan, átázott madárfióka: kistermetű volt, félszeg és vékony. De aki jobban ismerte, tudta, hogy a látszat csal.
Jack ugyanis néha hol csendes, hol őrjöngő pszichotikus állattá változott rohamokban rátörő különös betegsége miatt, amire furcsamód az egyetlen orvosság az volt, ha ismerősökkel, ismerős környezetben él, mivel sötét énjének tombolása elől minden olyan tárgy és élőlény – ember és állat egyaránt – biztonságban volt, amik és akik már a betegség kialakulása előtt körülvették. Bár eleinte féltem együtt lakni a bátyámmal, mára már tudtam, hogy ez a fura „gyógymód” beválik, mert rengetegszer láttam Jacket, amikor épp rohama volt, és én, a bútorok, a fák és a virágok a kertben, de még a szomszéd macskája sem szenvedett kárt egy alkalommal sem. Egyszóval a helyzethez képest nagyon jól megvoltunk egymással, ám néhányszor jól rám tudott ijeszteni. Mint azon a délutánon is.
Tehát, ahogy összetalálkoztunk a konyhában, észrevettem a hűtőn egy öntapadós papírcetlit a férfi ákombákom kézírásával. Ahogy odaléptem, észrevettem a mosogatóban egy konyhakést és valami híg, vizes vöröses levet körülötte. Felolvastam a papíron lévő feliratot.
- „Vérfürdőt rendeztem, fröccs. Aláírás: A kés.”- Jackre néztem. Az ajtóban állt. – Milyen kés?
Jack tekintete zavart volt. – Amivel a dinnyét vágtam. Tudod… tudod eszembe jutott ez a mondat, és úgy gondoltam, ér annyit, hogy megőrizzem.
„A vörös lé a mosogatóban…” futott át az agyamon „és van itthon görögdinnye.” , de eszembe jutott a felrebbenő madárraj is.
- Mi az ott a kezeden? – Jack kezére és ujjaira is az a „vörös lé” száradt rá, de sokkal sűrűbbnek látszott, mint az, ami a mosogatóban volt.
- Az… a szeder leve. – Válaszolta bizonytalan hangon. Hitetlenkedve kérdeztem újból.
- A szederé? A ruhádon is? – A ruháját kisebb-nagyobb ráfröccsent „vörös lé”-pöttyök tarkították. Nem tudtam, rám néz-e, vagy csak a távolba mered.
- A ruhámon is.
- Égészen biztos?
- Égészem biztos. – Ismételte kifejezéstelen hangon. Pont ez a kifejezéstelenség keltette bennem azt a sejtést, hogy itt valami tényleg nem stimmel.
- Honnan szedtél ennyi szedret? – Picit kihúzta magát, és most már éreztem magamon a tekintetét.
- A bokorról… a hátsó kertben.
Tényleg voltak szederbokrok a hátsó kertben. Nemrég ültettük őket, mivel mindkettőnk kedvenc gyümölcse a szeder. De nem hittem, hogy azóta ennyi gyümölcsöt hozott volna, és újra eszembe jutott a felrebbenő madárraj, ezért kimentem Jack mellett az ajtón.
Amíg a szederbokrok felé tartottam, hátrapillantottam, és láttam, hogy a bátyám éppen kezet mos a mosogatónál rámnéz és a szeme sarkában megvonaglik egy kis izom.
Amikor már közel jártam a bokrokhoz, az egyik alatt matatást hallottam, majd azt, hogy valami elillan az alacsony ágak között. Leguggoltam és félrehajtottam az alsó gallyakat. Egy kismadár véres teteme fogadott, és a körülötte dongó legyek. Meglepettségemben egy hang sem jött ki a torkomon, majd önkéntelenül a ház felé pillantottam, bár innen nem láthattam rá a konyhára. Ahogy ismét a tetemre pillantottam láttam, hogy csak néhány apró tűszúrás-szerű seb van rajta, bár a vér irreálisan soknak tűnt. Ismét matatást hallottam, ezúttal a szomszédos bokorból. Lehajoltam, és benéztem alá. A szomszéd hófehér macskája volt az, és vért nyalogatott le a szája széléről.
Hatalmas kő esett le a szívemről. Föltápászkodtam, és szinte futva indultam a ház felé. Egyrészt, hogy bocsánatot kérjek Jacktől, amiért nem bíztam benne, másrészt meg, hogy a macska nyugodtan megehesse az uzsonnáját.
Kota Sára
2010.08.16.
